Kedves tagtársaink, barátaink, érdeklődök!
A Csodaszarvas eredetmonda történetünk
A szarvasvadász testvérek neve onnan adott, hogy Dél-Szibériában – az Altáj hegység
térségében ismertek azok a Kő-korszakbeli sziklarajzok, amik csillagképződésszerű
titokzatosságukkal vadász jeleneteket ábrázolnak, gyakran két vadászt, akik íjjal koronás
szarvast űznek.
A terület az Ural-Altáji népek ősi tája mondhatni őshazája.
Fontosnak éreztem, hogy ez az ősi, szinte csillagkép-szerű ábra legyen az alapja a mai
tudással készült hasonló tartalmú szoborműnek.
A csodaszarvas története valahol a ködös régmúlt világában fogant, a tudomány az
emberiség totemhitének korába helyezi a csodás állatősök történetét.
Ez esetben az ősanya, a nevelő, etető, bajtól óvó, aki fölcseperedett magzatait
biztonságosnak hitt jó legelőre csalogató nőstényszarvas, ki miután dolgát tette, eltűnik.
A természetben élő ember, ezt a magatartást figyelte meg az állatok világában. Csodálta és
tisztelte az oktalan állat rendíthetetlen magatartását, anyai gondoskodását, gyakran drámai
kifejletű önfeláldozását.
Ezt az erőt tisztelte meggyőződéses hittel, életmintát, bajban segítőt remélt tőlük.
Így születhetett talán a választott ősök tiszteletére alapuló hitvilág-totemizmus.
Az idő múltával a történet módosult, korszerűsödött a mai követelményekhez igazodva
(Arany János műve).
Napjainkban közismert a latin népek eredetmondája a Romolust és Rémust fölnevelő
farkasanya történet. Gyönyörű szoborkompozíció ábrázolja eredetmondájukat, az eredeti
Rómában áll, de minden latin származású nép fővárosában megtalálható valamilyen
formában.
Ezért is csodálkozom, hogy miért nincs nekünk szobrunk a saját történetünkről.
Miért nem állítottak a nagy szoborállító aranykorban, a millenniumi ünnepek alkalmából?
Az akkor európaivá nőtt fővárosunk terveiről miért hiányzik, pedig ekkor Arany János szinte
még köztünk élt.
A kor szellemének ismeretében nincs megfelelő válasz, de úgy vélem a mi legendás
történetünk is van annyira látványos és érdekes, aminek emléket kell állítani.
Ez a csodaszarvas szoborkompozíció egy öt alakos, végsőkig feszülő küzdelem, ami a
természet szépségét mutatja be, vágtató lovakkal, harcos ifjakkal, a vadászat tárgyaival, csupa
kedvelt, szobrász „közhellyel”, erővel, mozgással és dinamikával megtűzdelve.
Belső tartalmában a „tudók” számára, a menekülve csalogató totemhőst, erejükkel nem bíró
vadászösztöntől megszállott fiai űzik. A történek már élesbe megy, a tabu tiltása ellenére, az
„ősanyjukra” már halálos elszántsággal vadásznak az ádáz kölkök.
A történet ősi és tragikus, a pusztai népek bűnbeesése, az anyjukra egyszívvel vadászó
testvérek sorsa is megpecsételődött – tudjuk a folytatást, a Káini úton történteket.
A látvány azonban impozáns, gyönyörű, ahogy a sólyom, vagy farkas vadászik, aki látott ilyet,
tudja. Minden röpül – égre tör!
A szarvas játszva csalogat, de már nagyon inal, a vadászcsődörök magukat szétszaggatni is
kész futógépek, saját erejüktől megvadulva űznek.
Hátukon velük egyévállt, kuporgó, kegyetlenül célzó vadászok, ősi hunpózba merevedve,
íjat feszítve – nyilaik hegyén a halál ül. Már nem a földön, hanem az égben vágtatnak,
egy villanás ez a látomás, s a paták csillagpora az égen máig nem ül el.
Ezt az élményt újra átélni, szoborként láttatni, a késői szarvasifjak népének még most sem késő,
a mai kor korszerű, korszerűtlen dilemmája közt sem.
Hosszú várakozás után, várom, hogy a Csodaszarvas jó legelőre vigye gyermekeit.
Mihály Árpád
szobrászművész, tájépítész